2014. december 27., szombat

2014 karácsonya

Kicsit zűrösen indult  idei karácsonyi készülődés, mivel a nagy nehezen leegyeztetett mézeskalács díszítés időpontja pont keresztülhúzta a számításainkat, így már vasárnap hazautaztam Keszthelyre, Kolost egyedül hagyva pár napig. Sajnos idén sem sikerült szert tennem olyan képességre, hogy kettészakadjak, a két felem között 200 km-nyi távolsággal, úgyhogy kompromisszumot kellett kötni, és ez sült ki belőle. Amúgy is ritkán jövök haza mostanában, így legalább pár napot a családdal tölthettem itthon. Érdekes, hogy az itthon fogalma mennyire megváltozott ebben az évben, hiszen Kolossal közös kuckónk is az otthonom, de az igazi, a kiindulópont mindig is Keszthely marad. Úgyhogy múlt vasárnap vonatra ültem, meg sem álltam hazáig (ez így nem teljesen igaz, mert a déli part vasúti felújításai miatt vonatpótló busszal is kellett utaznom). Még aznap délután megnéztük a Fő téren a Civil karácsonyt, ahol kisKolos verset mondott és énekelt, majd pedig forralt borral és forró kürtőskaláccsal melengettük magunkat. Este pedig el is kezdtük a mézeskalács díszítést (a sütésből és szaggatásból idén is kimaradtam, de úgyis a díszítés a legjobb része a dolognak), Kriszta egy idő után az éppen kínzó betegsége miatt feladta a műveletet, de hamarosan csatlakozott Erzsi, így vele és Anyuval hármasban húztuk a cukormáz vonalakat és szórtuk a cukorgyöngyöket. Az összeszámlálás ugyan elmaradt, de a több száz darab ránézésre is megvolt.
A hét eleje további készülődéssel telt, beszereztem még pár ajándékot (az utolsó pillanatban mindig megszáll az ihlet!), becsomagoltam őket, úgyhogy nem is maradt más hátra, mint várni az ünnepet. A fát 23-án díszítettük, tekintettel arra is, hogy én nem látom majd olyan sokáig, és amúgy sem vagyok annak a híve, hogy a 24-e délelőtt teljen fadíszítéssel, és utána bumm, egyből jöjjön a karácsony-hangulat, mert könnyen lehet, hogy nem jön, idén is hét ágra sütött a nap, szerintem jobb minél előbb ráhangolódni az ünnepre. Szépen-lassan, már az adventi időszakban elkezdeni a készülődést és nem mindent az utolsó pillanatra hagyni (kivételt képez ez alól az imént említett határidős ihlet). Nem szeretek semmit sem elkapkodni, csak ráérősen készülni, arany színűre lakkozni a körmömet, még egy karácsony előtti futást beiktatni (a Balaton part teljesen kihalt volt, ahol máskor embertömegek vannak, most egy lélek sem volt, ez a nekem való futóterep), kenegetni a zserbótölteléket, szegfűszeget tűzködni egy narancsba, néha elcsenni egy szaloncukrot a fa alól és a kedvencem: a karácsonyfa ágai közé hajolni és beszívni azt az illatot, amit az évnek csak ebben a szakában lehet érezni. (Le a műfenyőkkel!)
Az ilyen apróságokkal hamar el is érkezett 24-e, délelőtt meglátogattuk a Mamát az otthonban, kisKolos nagy nehezen rászedhető volt, hogy énekeljen neki egy karácsonyi dalt (bezzeg a Fő tér színpadán nem kellett nyaggatni). Vacsorára átjöttek a Krisztáék, kisKolos teljesen be volt sózva, hogy mikor jön a Jézuska, nagy nehezen Anyu elcsalta pisilni, addig odacsempésztem az ajándékokat a fa alá. Nem könnyű a Jézuska szerep, főleg ha ilyen kíváncsi-fáncsi gyerek van a családban. KisKolos Anyutól és tőlem egy Activity társasjátékot kapott, ami kimondottan piciknek is való (Activity My First), és amit még aznap este ki is próbáltunk. KisKolos nagyon jól játszott, hamar megértette a játék lényegét és ügyesen körülírta a kártyalapokon látható rajzokat. Anyut Hegyi Barbara legújabb szakácskönyvével leptem meg, én pedig egy csokifondüt kaptam, amit már alig várom, hogy kipróbálhassak mindenkivel (de tényleg, barátok, kollégák, nem ússzátok meg, de szerintem nem is akarjátok majd).
25-én kihasználva a szép időt, délután tettünk egy sétát Anyuval a Balaton parton, majd este Gáborral és Erzsivel a hévízi moziban néztünk meg egy olasz vígjátékot (Zűrös olasz esküvő), a nyári mozizáshoz hasonlóan, most is abban a szuper, kényelmes fotelekkel teli kisteremben.
Karácsony másnapján visszautaztam Pestre, hogy Kolossal is ünnepeljünk egyet a kis fenyőfánk alatt és megajándékozzuk egymást. Még több mint egy hét szabadság vár rám, így bőven lesz alkalmam folytatni a karácsonyozást, még van egy tál szaloncukor, a hűtő teli bejglivel és zserbóval, biztos, hogy gyújtunk pár csillagszórót, és állítólag jön a hó is.

Egy-két kép erről a hétről:






















2014. december 23., kedd

az élet apró örömei. # 39


  • Pécsi kirándulás a munkahellyel. Van most egy kiállítása a könyvtárnak Pécsett, amit megnéztünk, majd pedig karácsonyi vásározással, forralt borozással töltöttük az időt. 
  • Rembrandt kiállítás a munkatársaimmal a Szépművészetiben. A holland festészek alkotásai között akadt egy-két Rembrandt is, de annyira nem is lepődtem meg rajta. Ennek ellenére természetesen remek festményeket láthattunk.
  • Az adventi koszorú gyertyafényében nézni az új sorozatunkat (A szökés) Kolossal.
  • Csokifondü Guszti szülinapján. 
  • Luciát felvették az álom munkahelyére. Nem az izlandi álom munkahelyére, de azért ez se semmi, és legalább nem lesz olyan nagyon messze.
  • Dórával e-mailezni. Most, hogy Facebookon már nem elérhető, így elektronikus levelekkel tartjuk a kapcsolatot, ami valahogy sokkal kedvesebb, mint néha egy-egy sort írni chaten. Írok valamit, válaszol, válaszolok, de azért remélem nemsokára már személyesen is találkozunk.
  • Kolossal van saját karácsonyfánk! Együtt kiválasztottuk, ő biciklin hazahozta, majd közösen feldíszítettük (és most már nem feledem, hogy a csúcsdísz elhelyezése a férfi dolga. :) )
  • Karácsonyozás a munkahelyen: nagy eszem-iszom, Lajos ajándék plakátjai és össznépi koccintás fotózkodással. Kész szerencse, hogy a mi osztályunk fotózza az eseményeket, így garantáltan mi lehettünk a középpontban.
  • Apróságok: mandarin, téli teák, sok-sok olvasás, Instagram, origami fenyőfák, tervek 2015-re.



Na erről beszéltem... (fotó: Zsolti)




2014. december 11., csütörtök

cukkinis süti (alaprecept)

Teljesen véletlenül akadtam rá arra a receptre, amit a mostani borongós-esős vasárnap délután el is készítettem. Ritka az olyan, hogy végigolvasom a hozzávalókat és minden megtalálható otthon, most szerencsém volt. Az egész az egy ideje már a hűtőben árválkodó cukkinivel kezdődött, amit mindenképpen fel akartam használni valamihez, így hát sütemény lett belőle.

Hozzávalók egy kisebb tepsihez (2,5 dl-es bögrével számolva):


  • 1 bögre liszt
  • fél bögre kakaópor
  • 1 tk. szódabikarbóna
  • fél tk. só
  • 1 tk. vaníliás cukor
  • 2 db tojás
  • fél bögre nádcukor
  • 1 db cukkini lereszelve
  • fél bögre étolaj vagy kókuszolaj
A tojásokat feltörtem, összekevertem a cukorral és az olajjal, majd hozzáöntöttem a reszelt cukkinit, a lisztet, a kakaóport, a szódabikarbónát, a sót és a vaníliás cukrot. Összedolgoztam az egészet és elegyengettem a sütőpapírral bélelt tepsiben. Kb. 20-25 percig sütöttem, nem baj, ha a belseje még egy picit puhább marad. Mivel egy sötétbarna színű édességről van szó, így az odaégetés veszélye jóval nagyobb, úgyhogy érdemes többször rápillantani. Én Kolost is odahívtam, hogy vegye szemügyre, vajon elkészült-e már a süti.

Maga a recept egy tökéletes sütemény alapreceptnek is megfelel, lehet variálni a hozzávalókat, kerülhet bele csoki, aszalt gyümölcs, a tetejére tejszínhab, szóval a lehetőségek száma végtelen.

Jó étvágyat!


2014. december 1., hétfő

indulhat a készülődés!

Tegnap meggyújtottuk az első gyertyát az adventi koszorún, úgyhogy most már hivatalosan is indulhat a készülődés! Próbálom még visszafogni magam, amennyire lehet, nem betelni az egész fahéjillatú, csillogós karácsonyvárással már december elsején. Az ajtódísz is kikerült, természetesen a szomszédok egyből kapcsoltak, nem akartak lemaradni egy nappal sem, már aznap kint lógott náluk is a koszorú. Kolos szerint divatdiktátor vagyok, amit el kell, hogy ismerjek, ebben a tekintetben tényleg. Egy-egy télies díszt a lakásban is elhelyeztem az adventi koszorún kívül, és elkezdődött a vasárnap esti kádban fürdőzések időszaka is, a vadiúj hóemberes habfürdőmmel és sok-sok gyertyával, de egy arcmaszk is belefér. Ennyi kell a feltöltődéshez és az átmelegedéshez. Szeretem ezt a téli időszakot annak ellenére, hogy a hidegért például egyáltalán nem rajongok, a melegért viszont annál inkább, tehát jöhet bármi, ami melegít: pokróc, tea, forralt bor, forró csoki, egy jó meleg leves, és hát a legjobb, Koloshoz bújni (egy pokróc alatt, teával a kézben). Az idei karácsonyváró időszakra is van sok tervem, forralt borozás, fahéjas keksz sütés, ilyesmik, de ha valami nem jön össze, hát az sem baj, a lényeg, hogy semmire sem szabad rágörcsölni, ez az év legnagyobb ünnepét körülvevő felhajtásban különösen igaz.
A blog hátterét ezennel megváltoztattam erre a csodás, fenyőfás Marimekko mintára! A fotók pedig sajátok, egyenesen az Instagram oldalamról.




2014. november 27., csütörtök

nem csak ma lehetünk hálásak.

Érdekes, hogy míg a Valentin nap és a Halloween hazánkban is egyre inkább elterjedt, az amerikaiak egyik legnagyobb ünnepe, a karácsonyi szezon kezdetét is jelentő Hálaadás nem. Na nem az áfonyaszószt meg a pulykát hiányolom, azt bármiféle ünnepi körítés nélkül is az asztalra lehet tenni, hanem maga a tény, hogy van egy úgymond hivatalos nap, amikor hálával gondolhatunk mindarra a jóra, ami történik velünk. Persze a legjobb, ha nap mint nap hálásak lehetünk valamiért, de hogy ennek külön ünnepe is legyen, ez nekem rendkívül szimpatikus és valahogy nagyobb jelentőségét is érzem, mint a szivecskékkel körített Valentin napnak. Amerikában november utolsó csütörtökén (vagyis ma) ünneplik a Hálaadást, mely biztos ott is átformálódott már valami olyasmivé, hogy kinek nagyobb és ropogósabb a pulykája a vacsoránál, de talán vannak páran, akiknek többet jelent. Eszembe is jutott, hogy a Gossip Girl minden évadában külön részt szenteltek a Hálaadásnak, amiben persze mindenki összeveszett mindenkivel (na nem mintha a többi részben nem ezt tették volna), és ugye ez ezen a szent ünnepen, még kiöltözöttebben, még puccosabb ételek között sokkal durvábbnak hatott. De ez az Upper East Side, térjünk vissza Budapestre.
Állítólag a hálás emberek boldogabbak, pozitívan állnak a dolgokhoz, ezt hallani innen-onnan, Gretchen Rubin és más életmód szakik is ezt hangoztatják. Történik velünk valami, legyen az jó vagy rossz, nem mindegy, hogyan tekintünk rá. A konklúziónk az, hogy jó, akkor már lehetünk is egyből hálásak, de ha úgy érezzük, hogy ami velünk történt, az rossz, na ott kell valahogy átbillennünk afelé, hogy abból a rosszból a jót szűrjük le. Mit tanított nekünk az eset? Mit hozhatok ki abból a rosszból, hogy az legalább egy picit is, de jó legyen?
Nekem most volt rossz bőven az elmúlt hetekben, Kolos műtéte (mind a három), ami előtte és ami utána volt és van is. Egy nagyon hosszú gyógyulás vár még rá, de hálás vagyok, amiért (ha még nem is teljesen épen, de) hazajöhetett, ott szuszog velem egy szobában, hozzábújhatok az esti filmnézéskor, miután hazaérek a munkából. Hálás vagyok, amiért a teljesen legyengített szervezete nem adta fel a küzdelmet és sok szenvedés árán, de a javulás útjára lépett. Most már csak az a fontos, hogy ne keseredjen el, vigye végig, amit elkezdett, én biztos, hogy támogatom benne.

via Pinterest

2014. november 11., kedd

telnek-múlnak a napok egyedül.

Üres a lakás, sok ez a két szoba egyedül, már lassan három hete. Igaz, az idő is enyhe, de így november közepén még a fűtést sem tekertem fel. Egymagamnak minek is. Már rámsötétedik, mire hazaérek, a forró zuhany és az ágyban, filmnézés közben elkortyolgatott tea bőven átmelegít. Talán hétvégén már Kolos is melengetni fog, amíg összebújunk. Vagy pusztán a tény, hogy otthon van velem, már feledteti a hideget. Tegnap túlesett a műtéten, a sebész nem vicceskedett azzal, hogy kibelezi, mint ahogy én tettem néha, persze csak szóban.Szegénykém nagyon kis kába volt, a mai látogatásom alkalmával sem várom majd, hogy mélyreható beszélgetést folytassunk, de tegnap a szívem szakadt meg, ahogy halkan, szinte odalehelte nekem, hogy nem 15 volt, hanem 40. Mármint a centiméter.
A kórházat magát továbbra sem sikerült megkedvelnem, annak ellenére sem, hogy munka után minden nap arra vezet első utam, szinte már otthonosan mozgok az útvonalon. Az épület rideg, az ott dolgozók ellenszenvesek, a betegek elviselhetetlenek (bár erről inkább Kolos tudna mesélni). Egyelőre fogalmam sincs, hogy hány napot kell még látogatóként ott töltenem, de remélem hétvégén már a közelébe se kell mennem a kórháznak és Kolossal végre újra birtokunkba vehetjük a kuckót.

2014. október 29., szerda

utálom a kórházakat. gyere haza!

Rosszul vagyok a kórházaktól, az ottani állapotoktól, a sok elesett embertől. Az elmúlt egy napban Budapest három kórházát is megcsodálhattam belülről, az éjszakai ügyeleteket, a gyenge lámpafénynél az ürességtől kongó folyosókat. És megtapasztalhattam a várakozást, amikor az ember nem tudja, hogy épp mi történik, mire kell felkészülni. Kolos jelenleg a három kórházból az egyikben kapott fekhelyet, egyelőre nem behatárolt időre. Hasgörcsökkel indult, a sebészeti ügyeleten folytatódott a tegnapelőtt éjszaka és tartott egészen hajnalig. A fájdalom azóta csillapodott, bár tegnap Kolos rettenetesen sárga színt öltött, ma megint meglátogatom, remélem már jobb színben van, bár poénkodtunk, hogy esetleg mára már csíkszeme lesz. Én mindenesetre elesettebb vagyok, mint ő, nehezen viselem ezt az egészet, a tegnapi, izgalomtól eredeztethető gyomorgörcseim némileg elmúltak, de most itt nem is nekem kell jól lennem, hanem neki. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne állnék pozitívan a dologhoz, mert tudom, hogy meg fog gyógyulni, csak mégis rossz volt látni abban a nagy ágyban fekve, ahogy egy hosszú cső lógott ki a kezéből. Legszívesebben kitoltam volna onnan ágyastól, amit ugye nem tehettem meg, de remélem hamarosan már visszatér a makifészekbe. Elég üres nélküle.

2014. október 26., vasárnap

nem tűntem el, csak fotózok és pihenek.

Picit megint beborult az ég, a felhők jönnek-mennek, de a délelőtti futásom alatt szerencsére végig kikukucskált közülük a nap. Odafelé hunyorogtam, visszafelé pedig csak élveztem, hogy a hátamat tűzi a nap, még ha nem is olyan erősen, mint nyáron, hiszen az ősz végképp beköszöntött, már a pulcsi is elkelt, nem volt benne melegem. Szeretem az ilyen kuckózós időt, a reggel nyugisan indult, gőzölgő tea mellett fogyasztottuk el Kolossal a szokásos melegszendvicsünket sok-sok zöldséggel, előtte pedig bőven volt időnk kipihenni magunkat, köszönhetően az óraátállításnak, bár amúgy sem rángat ki minket az ágyból már napok óta a vekker, a négy napos hétvége pont elég volt egy kis pihenésre, feltöltődésre. Mostanában eléggé feszült vagyok, talán betudható ez annak, hogy már rég nem voltam otthon, Keszthelyen, a reggeli és délutáni tömegközlekedés, a sok ember nagyon zavar, ingerültté tesz és lefáraszt. Dolgoznom kell rajta, hogy ne így legyen, kizárjam a külvilág zavaró tényezőit, de elég nehezen megy, nem tudok burokban élni, pedig legszívesebben fognám magam egy kis időre elköltöznék egy lakatlan szigetre valami jó könyvvel meg a futócipőmmel. Tudom, ez hiú ábránd, valahogy a hétköznapokba kell belecsempészni a nyugalom szigetét, akár úgy, hogy a barátaimmal találkozom, találok időt arra, hogy egyedül is legyek, vagy a babzsákfotelban összekuporodva filmet nézzünk Kolossal. Az élet apró örömeit továbbra is számon tartom, az Instagramon szinte minden ilyen apróságot megörökítek, néha egy-egy fotó talán többet is mond a szavaknál.


via Pinterest

2014. szeptember 30., kedd

egy 70 évvel ezelőtti napló.

Nem először került a kezeim közé kézzel írt napló, bár ez a mostani jóval érdekesebb annál, amivel még régebben dolgoznom kellett. A munkahelyem mindent őriz, amit csak lehet, nem képeznek kivételt a naplók sem, így került hozzánk az osztályra egy 1944-es napló. A lány (sajnos az életkora nem derül ki számomra, de olyan 13-14 évesnek tippelem) '44 karácsonyára kapja az üres lapokat tartalmazó könyvecskét, amibe egészen 1945 májusáig írja le napról napra, majd később csak az érdekesebb történéseket. Egy fiatal lány szemszögéből ismerhettem meg a II. világháborút, kicsit Anne Frankos, csak ugye az itthoni viszonyokról olvashattam. Vajon hány kislány és kisfiú írhatott naplót ebben az időben?! Biztosan sokan, és ők is hasonlóan féltek, fáztak, éheztek, mint ez a lány, aki minden napjába bepillantást ad. Gyakran lehetetlen körülmények között és meglehetősen hideg éjszaka után reggel 8 körül ébredés, szerény reggeli, napközben naplóírás, varrogatás, ebéd (ami gyakran okozott gyomorrontást), néha egy kis játék a hóban, nagyon ritkán mosakodás (akár a koszos hólében is), vacsora, majd este lefekvés és alvás, már ha éppen nem bombák és betörő ablakok zaja tartotta őt és családját ébren. A sorokat olvasva láthattam magam előtt a szétbombázott fővárost, a részeg oroszokat, a koszos ruhákat. Kiskamasz lány szemszögéből látva ezt a sok borzalmat, azért érezhető, hogy milyen kínos volt szakadt öltözetben, piszkosan mutatkozni és szinte minden napja unatkozással telt, hiányoztak a könyvei, az iskola, a korábbi élete.
A fővárosból aztán kacifántosan, több napon keresztül, marhavagonokban utazva eljut a család Nyíregyházára, az ottani házukba. A háború közben csendesedni látszik, a lány visszamehet az iskolába, így legalább a tanulás kitölti a napjait, a felelések, számonkérések izgalma felváltja a háború rémségeit. A napló utolsó oldala pedig nem is jöhetne el máskor, mint amikor a béke reménye is felvillan

"Ki se lehet mondani, hogy mit érzek, mikor hallom, hogy már az oroszok ilyen és olyan közel vannak. Különösen attól félek, hogy bejönnek a lakásba, ott fognak fosztogatni, kutatni stb. Jaj, hogy félek!!"

"Aztán én még megmosdottam. Nagyon jó volt. Csak az volt furcsa, hogy hólében mosdottam és olyan fekete volt. De evvel mosogatnak is. Evvel fogunk főzni is."

"A királyi Vár egész ki van égve. Nagyon jól lehet látni, hogy csak a csupasz falak vannak meg. [...] Istenem, a szép Vár, mikor lesz újra ép!"

Szegény lány, ha akkor már tudta volna, hogy 70 évvel később ebben a Várban fogják olvasni a sorait! A lányból azóta néni lett, állítólag jövő héten be is jön a könyvtárba, mivel fakszimile kiadást készítünk neki a naplójából. Remélem lesz alkalmunk találkozni vele.

2014. szeptember 16., kedd

egy kis összegzés.

Lehetne ez a mai is egy apró örömös bejegyzés, de nem lesz az, helyette kicsit bővebben fejtegetem, hogy mi is van velem mostanság. A hétköznapok telnek-múlnak, de mindig van valami, amit lehet várni, ami feltölt. De néha az is jó, ha csak ketten otthon maradunk Kolossal, sütök-főzök, filmezünk. Súrlódások persze akadnak, de úgy érzem, hogy ez az összeköltözés jót tett nekünk. Az együttélés mellett maga a hely sem rossz, a lakás világos, látom a közeledő esőfelhőket, esőcseppek kopognak az ablakainkon és a legnagyobb örömöm, hogy a konyhában óriási hely áll rendelkezésemre, ahol kiélhetem a kreativitásomat. Mióta teljesen magabiztosan be tudom gyújtani a gázsütőt (villanytűzhely mellett nevelkedett gyereknek ez óriási előrelépés), semmi sem állíthat meg a sütésben, legyen szó édes vagy sós finomságról. Ilyenkor száll a liszt, púposan állnak az elhasznált tálak és edények, de nem bánom, ez is jelzi, hogy van mit és van kinek elkészíteni.
A kultúrának is áldozunk, amikor van rá lehetőség. Ugyan a MOM jazz kert az idei évre már bezárt, de az utolsó koncertet, Babos Gyula gitáros és Horváth Kornél ütőhangszeres szabadtéri előadását még meghallgathattuk Kolossal és Gusztival. Anyuval pedig - aki a hétvégén elkezdte egyetemi tanulmányait - színházban jártunk, a Belvárosi Színházban néztük meg a Bagoly és Cica című, rendkívül vicces és szórakoztató darabot Jordán Adél és Szabó-Kimmel Tamás főszereplésével.
A szeptember és az ősz nálam is valami új kezdetét jelentette, nekiveselkedtem újra a német tanulásnak, hiszen már évek óta a fejem felett lebegett és kísértett a tudat, hogy annyi éven át nyüstöltem ezt a nyelvet, hogy szégyen és gyalázat az, hogy nagyjából egy mukkot sem tudok belőle. Terveim szerint ez meg fog változni, már találtam is a neten német feladatokat és egy kedves, német nyelvű blogot is. A fő cél természetesen a nyelvvizsga és az, hogy meg tudjak szólalni, de ez valószínűleg majd csak a jövő év zenéje lesz, viszont a felkészülést nem árt idejében elkezdeni.
Testmozgás terén mostanában kicsit ellustultam, nem is volt nagyon jó idő a futáshoz sem, de igyekszem még kihasználni a valamivel melegebb kora őszi időszakot a kinti, patakparti futásokhoz, vegyítve némi aerobikkal és jógával. Ez utóbbira nagyszerű videókat, egészen pontosan egy 30 napos jóga kihívást találtam, amit egy nagyon aranyos amerikai lány készít. 15-20 perces videók, amik rövid idő alatt segítenek picit kikapcsolni, nyújtani.
És hogy ne csak magamról írjak, egy nagyon kedves barátnőmnek (akinek itt most nem árulhatom el a nevét, nehogy lebukjon) megkérték a kezét, méghozzá rendkívül romantikus módon, úgyhogy innen is üzenem a vőlegényének, hogy le a kalappal. Kriszta pedig a hétvégén félmaratont futott itt Pesten, 1 óra 55 perc alatt, ami egy szuper teljesítmény. Gratulálok innen is!


via Instagram

2014. szeptember 1., hétfő

az élet apró örömei. # 38


  • Filmezés és pizzázás a munkahelyen. Robin Williams emlékére néztünk meg egy filmet az ő főszereplésével.
  • Utolsó nyári fagyizás Dórával a gigagombócos helyen. Legalább hazafelé nem kellett a tölcsérről lecsorgó olvadt fagyival vesződni, hiszen kellően hűvös volt az idő.
  • Közös nyárbúcsúztató lecsófőzés, igazi mentatea és kaktuszfüge a munkahelyen.
  • Dóra meglátogatott a könyvtárban, körbevezettem és megmutattam neki az érdekességeket.
  • Én pedig Katát látogattam meg az albérletében. Jó volt végre találkozni és beszélgetni.
  • Tompos Kátya & Hrutka Róbert koncertje a MOM Kulturális Központban Gusztival és Kolossal. Hallhattunk francia, bolgár, orosz dalokat, Kátya trombitahang és kutyaugatás kíséretével. Ez az a hely, ahová még visszatérünk.
  • Randi Kolossal a Turisztban.
  • Nagyon finomakat ettünk a hétvégén, szombaton krumplis lángost sütöttem (ez is úgymond nyárbúcsúztató volt), vasárnap pedig Kolos volt a gyros mester, én pedig a köretet készítettem.
  • Konyhakertünk első tagja egy snidlinghagyma. Kíváncsi leszek, meddig bírja majd, amit lehetett, azt már leszüreteltem, a többi rajta múlik.
  • Ami pedig nem apróság, hanem bizony elég nagy dolog, hogy pontosan 5 évvel ezelőtt tartottunk egy koleszos bulit, ahová Kolos is eljött. 
Kövessetek Instagramon!


2014. augusztus 25., hétfő

ázott verebek a Strand Fesztiválon.

Utólag egy cseppet sem bánom, hogy idén nem voltunk végig a Strand Fesztiválon, csupán egy napra mentünk le Zamárdiba. A szakadó esőt és a sártengert így is volt alkalmunk kiélvezni, a gumicsizmám nélkül azt hiszem, hogy ez a fesztiválozás nem jöhetett volna létre. A leutazást sem kapkodtuk el, a netes időjárásjelentések egész országot beterítő zord esőfelhői láttán úgy gondoltuk Kolossal, hogy ráérünk délután odaérni. Mivel az első koncertig bőven volt időnk így is, az időt a parton borozgatva töltöttük a kissé szemerkélő esőben. A fesztiválra bejutás könnyűnek éppen nem volt mondható, a szervező gárda idén is összeválogatta a legszemetebb diákmunkásokat és a legprimitívebb biztonsági őröket, de legalább kaptam egy másik karszalagot (mert az elsőt nem tudtam rendesen feltenni így 10 év után, ugyebár), azt viszont a mai napig bánom, hogy abban a fél literes üvegben - amit valamilyen okból kifolyólag a szekuricsinek nem sikerült kitapogatnia a táskámban, ellentétben egy kis tégely krémmel - nem vittem be valami töményet. A kezdeti súrlódások ellenére a fesztivál a körülményekhez képest jó hangulatban telt, elsőként Heaven Street Seven koncerten tomboltunk, majd a Quimby lépett fel a nagyszínpadon, végül pedig az est sztárfellépője, John Newman következett. Szegény John eleinte nem tudta, hogy hol van, legalábbis azt feltételezte, hogy ez a tó melletti sártenger nem más, mint Budapest, de valószínűleg valaki megsúgta neki, hogy egy picikét messzebb vagyunk onnan. Ezt az apró bakit leszámítva maga a koncert nagyon jó volt, még a szakadó eső ellenére is jó volt hallani a népszerű és az albumról ismert számokat. A nagy zuhi elvette a kedvünket a további maradástól, így sajnos Péterfy Bori koncertjéről lemaradtunk, de a napnak még korántsem volt vége, hiszen várt ránk egy hosszú, pocsolyákkal övezett út a vasútállomásra, egy még hosszadalmasabb várakozás a vonatra és maga az utazás is felkerült a soha véget nem érő utak listájára. De nem panaszkodom, mert mindezek ellenére jó kis bulit csaptunk Kolossal.








Köszönet a képekért Kolosnak!

Még egy-két fotó tőlem az Instagramon!


2014. augusztus 19., kedd

az élet apró örömei. #37

Pótlás, csak röviden.


  • Nyári szabadság itthon Keszthelyen, egy hét a családdal augusztus elején, majd most pár nap Kolossal.
  • Családi mozizás Hévízen. Egy francia filmet néztünk meg a kisteremben, ahol mindösszesen nyolc óriási és rendkívül kényelmes fotel volt.
  • Futás Anyuval, vagyis én futottam, ő pedig bicajjal kísért. Pihenésképpen pedig beugrottunk a strandra. 
  • Dinnye, főtt kukorica minden mennyiségben.
  • Toulouse-Lautrec kiállítás a Szépművészetiben.
  • Végezni a nyári feladatokkal a munkahelyen.
  • Zsófival végre kijutottunk ebédelni a szabadba, nem pont oda, ahová szerettünk volna, de jó volt kint lenni a vár tövében, a levegőn.
  • Kolossal átugrani Balatonboglárra strandolni, borozgatni és Kiscsillag koncerten tombolni.
  • Turistáskodni Keszthelyen, ebéd a Tony gyrososnál, fagyi a Sütiboltban, ücsörgés a Fő téren és séta a kastélyparkban Kolossal.
Pillanatképek az élet apró örömeiről az Instagramon!



2014. július 31., csütörtök

Művészetek Völgye '14

Kaptunk két szabadnapot a munkahelyen, úgyhogy most bőven van időm arra, hogy beszámoljak a múlt hétvégéről, amit Kapolcson töltöttünk. Idén ismét ottalvós bulit szerveztem, ezúttal Anyuval ketten már szombat reggel a Művészetek Völgye felé vettük az irányt. Első utunk a kapolcsi Üvegtigris sátorozóba vezetett, ahol korábban Kolossal is megfordultunk.





Lepakoltunk, kicsit eszegettünk a patakparton, majd a napijegy megvétele után a Palya-udvarban nyitottuk meg a fesztivált. Palya Bea Altatok koncertjét hallgattuk meg, ami így a délelőtti órákban kicsit szokatlan volt, de azért szerencsére nem aludtunk el az altatódalok alatt. Bea kislánya, Lili (a lemezen található dalok ihletője) még oda is jött haverkodni az Anyuhoz, tündéri volt, ahogy vigyorgott.




Miután a meleget kissé enyhítettük némi fröccsel, déltől kezdődött is ugyanott a Déli Palya-udvar, ahol Bea és zenekara tartott egy rögtönzött, nyilvános próbát.
Délutáni programnak a színházat választottuk, a KB35 társulat adta elő Titanic vízirevű című darabot (itt megtekinthető), mely egy kis falu elvágyódó, a tehetségüket kibontakoztatni kívánó fiatalokról szólt.
A színdarab után maradtunk az irodalomnál, Lackfi János és Szabó T. Anna improvizáltak verseket a Sebő együttessel karöltve.


Lackfit az anyós téma különösen megihlette, az alábbi gyöngyszem született a színpadon a Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van kezdetű népdal dallamára:

Úgy el vagyok maradva, Nyakamon a beretva, Mindjárt jön az anyós, A lakás nem mutatós
Az uram dolgozik, A gyerek nem segít Hogy legyen vendégség Ilyen ... egy népség
Csönget is már az anyós, Jaj, de nagyon aranyos, Kezében ajándék, Amire sose vágynék
Csönget is már az anyós, Jaj, de nagyon mutatós, Kifestve a szeme, Kötőtűt bökök bele

Kora esti programként a Harcsa Veronika udvarba (bizony, idén már ilyen is van) látogattunk el és hallgattuk meg a Szőke Szabolcs Quartet jazz muzsikáját.





Nem maradtunk végig a koncerten, hiszen a Palya udvarban kezdődött a Momentán Társulat estje, akiknek improvizációs előadásán már voltam egyszer a Creative Mornings keretein belül, de most Anyuval is megnéztem, akinek szintén nagyon tetszett. Az biztos, hogy nincs két egyforma előadásuk.

Sajnos itt sem nézhettük meg az előadás második részét (ezek a fesztiválok már csak ilyenek), mivel Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint adtak koncertet, amit nem lehetett kihagyni.



Másnap reggel, miután kitárgyaltuk az éjszaka folyamán a szomszédainkkal megesett hányós sztorikat, lementünk a kisboltba, hogy az elengedhetetlen fesztiválreggeli kellékeit megvegyük (kifli, májkrém, túró rudi) majd a sátor előtt elfogyasszuk.


Kis időre még a sátrunkat is be kellett cipzározni, akkora zivatar támadt, de szerencsére hamar elvonult, és nemsokára a Kriszta is megérkezett, hogy csatlakozzon hozzánk. Egy véletlen folytán sikerült elcsípnünk Tóth G. Péter (a kapolcsos könyv szerzője, Kolossal már jártunk a túráján) helytörténeti túráját, ami egy kocsmatúra volt, bár inni nem ittunk, mivel volt olyan kocsma is, ami már nem is létezett, csak a hűlt helye.

Miután kis bepillantást láthattunk Kapolcs történelmébe, a vasárnapot nézelődéssel,vásárolgatással, fröccsözéssel töltöttük, szombaton a sok, már-már egymásba nyúló programok mellett amúgy sem jutott sok időnk az árusok portékáit szemlézni.

Ebéd után átsétáltunk Csórompusztára (Kapolcs és Vigántpetend között található kukoricás-parlagfüves pusztaságra), ahol a Hello Wood alkotótáborába pillanthattunk be és nézhettük meg a szebbnél szebb, fából készült alkotást. Nekem a hinta volt a kedvencem.





Így, ilyen jó hangulatban és mozgalmasan telt el ez a két nap a Völgyben, ahová már úgy járok, mintha az otthonom lenne, és ahol évről-évre mindig van új felfedeznivaló. Anyunak pedig idén ez volt a gólyatábor (sátrazás, pia, koncertek, kocsmatúra, hányás [na jó, azok nem mi voltunk]), hiszen szeptembertől az ELTE jogi karának hallgatója lesz, amit természetesen meg kellett ünnepelni.


További fotók az Instagramon!