2014. június 24., kedd

Fishing On Orfű, avagy, aki nem itt van, az hol van?

Pár éve már elsirattuk őket, de most ismét összeálltak, ha csak egy koncertre is, de végre megint volt egy fesztivál, ahol fellépett a Kispál és a Borz (és lelkesek voltak, mint régen). A Fishing 0. napja idén is róluk szólt, ugyanúgy, mint tavaly, de most nem mások játszották a számaikat, hanem ők maguk adták elő az első három lemez anyagát. Bár abban az időben még csak óvodás éveimet tapostam, ez korántsem jelenti azt, hogy ne lettek volna ismerősek a számok, mindezt az is bizonyítja, hogy másnap a rekedt hangommal boldogítottam mindenkit (de rég volt már ilyen!).



Szóval idén is megnyitottuk a nyarat, egy fesztivállal, ahogy az kell. A leutazást Orfűre némileg megkönnyítette, hogy Benjáminnál akadt még hely az autóban, így viszonylag hamar és sok cipekedéstől megkímélve magunkat juthattunk le délre (mert akik élnek, azok...). Miután mindannyian jó hangulatba kerültünk, lassacskán el is kezdődtek az esti programok, a Kispál előzenekara a PUF volt, de erről most csak ennyit tudok írni.



Kispál

Másnap a másnapossággal és a rekedtséggel küszködve fetrengtünk egyet a tóparton, sajnos az időjárás idén nem kedvezett nekünk (bár a tavalyi napszúrást se sírom vissza) és a fürdőzés elmaradt, pedig még matraccal is készültünk. A csütörtöki napok a fesztiválokon általában azt a tendenciát mutatják, hogy erre a napra szedik össze a legrémesebb zenekarokat, hiszen valahová azokat is be kell suvasztani a programba, és hát mégse lehet péntekre vagy szombatra időzíteni őket. Ennek okán a Fishing első napján (ami ugye a második, ezt a nulladik meg mínusz negyedik napokat nem bírom megérteni) nem sokat koncerteztünk, de azért így is akadt pár, például Daniék koncertje a Mary Popkidsszel, ahol a (második) legnagyobb attrakció a közönségben fel-felbukkanó Palvin Barbi volt. Miután elégszer elüvöltöttük, hogy "de", a hangulatos, hajó installációval feldobott fröccsöző helyszínre tévedtünk és meghallgattuk a Császári Pillanatműveket, akik a frontemberüknek köszönhetően némi régen volt Csá, Misi! számmal is megörvendeztettek bennünket. Az is jelzi, hogy nem vagyunk már tizenéves fesztiválozók, picit lepihentünk a nap (számunkra) utolsó koncertje előtt, az Intim Torna Illegál látványos, bár számomra picit már érzelgős produkcióját néztük és hallgattuk meg aznap utoljára.

Mary Popkids

Császári Pillanatművek

Intim Torna Illegál

A harmadik nap délelőttje és délutánja is a szokásos döglődéssel, fröccsözéssel telt, már nem is számoltuk, hogy hányadik kebap (figyelem, nem elírás!) tálat ettük meg, de hát annyira finom volt. Este a nagyszínpad programját választottuk, elsőként a Budapest Bár nosztalgikus nótáira ringatóztunk, majd jött Péterfy Bori, bár őt már egy padon ücsörögve hallgattuk meg, miközben a Fishing dimbes-dombos lejtőin eső-kelő, csúszkáló (picit esett az eső aznap) fesztiválozóin mulattunk.

ő volt a pajtásunk, együtt néztük a tavat.

puha


Az utolsó napi fetrengés/fröccsözés/kebap tál evés után úgy döntöttünk, hogy belehallgatunk az ismeretlenebb zenekarok koncertjeibe is, így keveredtünk el a Soulwave, a Pegazusok Nem Léteznek, majd pedig a Vasárnapi Gyerekek koncertekre. Az utóbbi jobban tetszett, de persze nem voltunk elkeseredve, amikor ott kellett hagynunk őket, mert a HS7 kezdett a nagyszínpadon. Végre egy zenekar, amelyik felhívja a színpadra a közreműködő előadót (mert hát mégis milyen sánta a Mary Popkids a Punnany nélkül a Mosoly című számban, és a Soerii & Poolek Odett nélkül, pedig mindannyian egy napon léptek fel), így mindenki örömére meghallgathattuk a Konyhát Lovasival karöltve.

HS7 feat. Lovasi

Szűcs Krisztiánék műsora után ismét pihi következett, majd belehallgattunk a Soerii & Poolek baromkodásba, akik végre nem hajnali 2-kor léptek fel, mint általában a fesztiválokon szoktak. "Sajnos" nem tudtuk végig nézni a kis műsort a színpadon, mivel az este utolsó, a Fishing legjobban várt (na jó, nem, idén az a Kispál volt) koncertje következett, a névadó Kiscsillag. Kedvenc számommal kezdtek, mely mondhatjuk, hogy az idei fesztivál jelmondata lett, mert tényleg, aki nem itt van, az hol van? Az jól lemaradt mindenről, Kispál cigánykerekéről, a tóátugrásról (arról mi is), a májkrémet is leköröző fesztiválkajáról, a sajtos puffancsról, az üvöltöző táborlakókról és a sorokról a vécék előtt. Utóbbiak is csak addig bosszantanak, míg még friss az emlék, nemsokára már úgyis azon kapjuk magunkat, hogy vesszük a bérletet és tűkön ülve várjuk a 2015-ös, a soron következő három albumra építkező Kispál koncertet.

Kiscsillag


2014. június 14., szombat

egy jól sikerült barátnős délután.

Világjáró Lucia barátnőm hazatért két hétre Amszterdamból, hogy aztán vasárnap újra folytassa útját a messzi Izlandra. Nagy nehezen sikerült egy találkát megszervezni tegnap délutánra, az IKEA étterme pont megfelelt ebben a nagy melegben egy kis csevegésre. Ajándékokkal is készültünk, Lucia nemrég ünnepelte a születésnapját, így ebből az apropóból készítettem neki egy szülinapi csomagot, ő pedig Hollandiából hozott nekem egy holland szimbólumokkal borított fémdobozt, amiben nem más volt, mint egy adag holland waffel, amit annyira de annyira imádok. Idővel Kata is csatlakozott hozzánk, szóval volt téma bőven, Lucia az újabb utazás miatt volt izgatott, Kata pedig az úton lévő baba miatt. Szóval ettünk-ittunk, beszélgettünk, majd (ha már ott voltunk, ugye) vettünk is pár dolgot kedvenc lakberendezési boltunkban.

Például ezt itt. Vagyis csak a jégkrém készítő formát, a fagyit már itthon készítettem belőle, banános-kókuszos-joghurtos, igazi makicsemege.



2014. június 13., péntek

gombócparty.

Még mindig félmaraton. Kaptam pár fotót Krisztától, amik még a verseny előtti napon készültek. Szombaton gombócparti volt a versenyzőknek, hogy feltöltsük a szénhidrát raktárainkat, majd meghallgattuk a beszélgetést Lubics Szilvi ultrafutóval. "Max. 50-et futok egy edzésen."



2014. június 11., szerda

az első 21 kilométer.

A versenyeken általában kilométerről kilométere haladok. Ó, túl vagyunk az 5-en, egy szigetkörnyi letudva, jaj, már csak 10 van hátra, ugyan, az csak két szigetkör! Nos, a Keszthelyi Kilométereken ez nem így működött. A hétvégén nem a táblákat néztem, hanem a frissítőpontokat lestem már messziről, nagy örömmel töltött el, ahogy a perzselő aszfalt fölött már homályosan látni véltem a vizespoharakat tartó segítőket. Frissítőállomásról frissítőállomásra haladtam, amikor elhagytam az egyiket, már azon járt az eszem, hogy mikor érünk oda a következőhöz, kibírom-e addig, vagy inkább a derekamra erősített, egy kissé már langyossá vált vizet locsoljam a fejemre. Kutya meleg volt. A pálya hátránya, hogy a 80%-át a tűző napon kellett megtenni, a bicikliút fölé belógó fák árnyékai csak kis időre nyújtottak egy kis hűsítést.




Ilyen kánikulában futottam le életem első félmaratonját, a rajt előtti egy órában még új csapatnéven is kellett törni a fejünket, hiszen végül úgy alakult, hogy nemcsak egyéniben indultam, hanem a Krisztával váltóban is. Így az első köröm után a háromból egy rajtszámtól (a chipet tartalmazó váltós rajtszámtól) megszabadultam, de még így is maradt kettő, kábé a fülemen is rajtszám lógott. Dóra, aki Balázzsal futotta a félmaraton váltót, az első körben majdnem végig segített, a végén picit otthagyott, de addig hősiesen toltuk az óramű pontosságú időnket.


A második körre egyedül maradtam, a váltópont után Kriszta elhúzott, hiszen ő még csak akkor kezdte meg a küzdelmet. A nagy meleg már nagyon megviselt addigra, szerencsére a kastélyparkból kiérve a Lehel utcai lejtő és a lakók által kitett hideg vízzel teli lavórok némileg megkönnyítették a dolgot, de a Lovassy utcán már szükségem volt egy kis segítségre Kolostól, aki pár méteren keresztül tartotta bennem a lelket. Itt kell megemlítenem, hogy csuda profi szurkoló brigád állt össze a kedvemért, Anyuék egy nagyon menő szurkoló táblát is készítettek (a verseny során nem láttam még csak ehhez foghatót sem, szóval le a kalappal), Erzsivel lelkesen lobogtatták nekem hol itt, hol ott, attól függően, hogy épp merre haladtunk.


A kilométereket különösen a vége felé nem figyeltem már, amikor ilyen számok jelentek meg az út szélén, hogy 18-19-20 km, szinte fel sem tudtam fogni. Csak a vízre tudtam gondolni, vizet inni, vizet locsolni a fejemre, a végtagjaimra, még az a fránya Balaton is ott hullámzott, legszívesebben belecsobbantam volna, de tovább kellett futni. Vagy sétálni. Igen, nem szégyellem, bizony belesétáltam. De ilyenkor az út mellett álló szurkolók még jobban biztattak, a 20. kilométernél már azzal, hogy nemsokára ihatom a jól megérdemelt sört, csak az éltessen. Ezután még volt egy nagy emelkedő, az a bizonyos gimis sulikör ominózus emelkedője zárta a versenyt, majd a Fő téren felállított színpadon volt a befutó. Érem a nyakba, víz és péksüti a kézbe, nagy nehezen leültem egy járdaszegélyre (az emlegetett sörért be sem álltam a sorba), majd szépen lassan mindenki összegyűlt, hogy megpihenjünk egyet a gyönyörű várkerti pihenőzónában.




Köszönöm mindenkinek, aki segített, szurkolt, izo italt nyomott a kezembe, kiabált, együtt futott vagy sétált velem! Első félmaratonomat a Papa emlékére futottam, aki úgy gondolom, hogy most is ott állt a Lehel utca sarkán és biztatott. Én legalábbis tudom, hogy ott volt.

Az eredményem pedig 2 óra 13 perc 38 másodperc lett. Elsőre nem rossz.