utálom a kórházakat. gyere haza!

Rosszul vagyok a kórházaktól, az ottani állapotoktól, a sok elesett embertől. Az elmúlt egy napban Budapest három kórházát is megcsodálhattam belülről, az éjszakai ügyeleteket, a gyenge lámpafénynél az ürességtől kongó folyosókat. És megtapasztalhattam a várakozást, amikor az ember nem tudja, hogy épp mi történik, mire kell felkészülni. Kolos jelenleg a három kórházból az egyikben kapott fekhelyet, egyelőre nem behatárolt időre. Hasgörcsökkel indult, a sebészeti ügyeleten folytatódott a tegnapelőtt éjszaka és tartott egészen hajnalig. A fájdalom azóta csillapodott, bár tegnap Kolos rettenetesen sárga színt öltött, ma megint meglátogatom, remélem már jobb színben van, bár poénkodtunk, hogy esetleg mára már csíkszeme lesz. Én mindenesetre elesettebb vagyok, mint ő, nehezen viselem ezt az egészet, a tegnapi, izgalomtól eredeztethető gyomorgörcseim némileg elmúltak, de most itt nem is nekem kell jól lennem, hanem neki. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne állnék pozitívan a dologhoz, mert tudom, hogy meg fog gyógyulni, csak mégis rossz volt látni abban a nagy ágyban fekve, ahogy egy hosszú cső lógott ki a kezéből. Legszívesebben kitoltam volna onnan ágyastól, amit ugye nem tehettem meg, de remélem hamarosan már visszatér a makifészekbe. Elég üres nélküle.