Érdekes, hogy míg a Valentin nap és a Halloween hazánkban is egyre inkább elterjedt, az amerikaiak egyik legnagyobb ünnepe, a karácsonyi szezon kezdetét is jelentő Hálaadás nem. Na nem az áfonyaszószt meg a pulykát hiányolom, azt bármiféle ünnepi körítés nélkül is az asztalra lehet tenni, hanem maga a tény, hogy van egy úgymond hivatalos nap, amikor hálával gondolhatunk mindarra a jóra, ami történik velünk. Persze a legjobb, ha nap mint nap hálásak lehetünk valamiért, de hogy ennek külön ünnepe is legyen, ez nekem rendkívül szimpatikus és valahogy nagyobb jelentőségét is érzem, mint a szivecskékkel körített Valentin napnak. Amerikában november utolsó csütörtökén (vagyis ma) ünneplik a Hálaadást, mely biztos ott is átformálódott már valami olyasmivé, hogy kinek nagyobb és ropogósabb a pulykája a vacsoránál, de talán vannak páran, akiknek többet jelent. Eszembe is jutott, hogy a Gossip Girl minden évadában külön részt szenteltek a Hálaadásnak, amiben persze mindenki összeveszett mindenkivel (na nem mintha a többi részben nem ezt tették volna), és ugye ez ezen a szent ünnepen, még kiöltözöttebben, még puccosabb ételek között sokkal durvábbnak hatott. De ez az Upper East Side, térjünk vissza Budapestre.
Állítólag a hálás emberek boldogabbak, pozitívan állnak a dolgokhoz, ezt hallani innen-onnan, Gretchen Rubin és más életmód szakik is ezt hangoztatják. Történik velünk valami, legyen az jó vagy rossz, nem mindegy, hogyan tekintünk rá. A konklúziónk az, hogy jó, akkor már lehetünk is egyből hálásak, de ha úgy érezzük, hogy ami velünk történt, az rossz, na ott kell valahogy átbillennünk afelé, hogy abból a rosszból a jót szűrjük le. Mit tanított nekünk az eset? Mit hozhatok ki abból a rosszból, hogy az legalább egy picit is, de jó legyen?
Nekem most volt rossz bőven az elmúlt hetekben, Kolos műtéte (mind a három), ami előtte és ami utána volt és van is. Egy nagyon hosszú gyógyulás vár még rá, de hálás vagyok, amiért (ha még nem is teljesen épen, de) hazajöhetett, ott szuszog velem egy szobában, hozzábújhatok az esti filmnézéskor, miután hazaérek a munkából. Hálás vagyok, amiért a teljesen legyengített szervezete nem adta fel a küzdelmet és sok szenvedés árán, de a javulás útjára lépett. Most már csak az a fontos, hogy ne keseredjen el, vigye végig, amit elkezdett, én biztos, hogy támogatom benne.
via Pinterest
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése