utálom a kórházakat. gyere haza!

Rosszul vagyok a kórházaktól, az ottani állapotoktól, a sok elesett embertől. Az elmúlt egy napban Budapest három kórházát is megcsodálhattam belülről, az éjszakai ügyeleteket, a gyenge lámpafénynél az ürességtől kongó folyosókat. És megtapasztalhattam a várakozást, amikor az ember nem tudja, hogy épp mi történik, mire kell felkészülni. Kolos jelenleg a három kórházból az egyikben kapott fekhelyet, egyelőre nem behatárolt időre. Hasgörcsökkel indult, a sebészeti ügyeleten folytatódott a tegnapelőtt éjszaka és tartott egészen hajnalig. A fájdalom azóta csillapodott, bár tegnap Kolos rettenetesen sárga színt öltött, ma megint meglátogatom, remélem már jobb színben van, bár poénkodtunk, hogy esetleg mára már csíkszeme lesz. Én mindenesetre elesettebb vagyok, mint ő, nehezen viselem ezt az egészet, a tegnapi, izgalomtól eredeztethető gyomorgörcseim némileg elmúltak, de most itt nem is nekem kell jól lennem, hanem neki. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne állnék pozitívan a dologhoz, mert tudom, hogy meg fog gyógyulni, csak mégis rossz volt látni abban a nagy ágyban fekve, ahogy egy hosszú cső lógott ki a kezéből. Legszívesebben kitoltam volna onnan ágyastól, amit ugye nem tehettem meg, de remélem hamarosan már visszatér a makifészekbe. Elég üres nélküle.

nem tűntem el, csak fotózok és pihenek.

Picit megint beborult az ég, a felhők jönnek-mennek, de a délelőtti futásom alatt szerencsére végig kikukucskált közülük a nap. Odafelé hunyorogtam, visszafelé pedig csak élveztem, hogy a hátamat tűzi a nap, még ha nem is olyan erősen, mint nyáron, hiszen az ősz végképp beköszöntött, már a pulcsi is elkelt, nem volt benne melegem. Szeretem az ilyen kuckózós időt, a reggel nyugisan indult, gőzölgő tea mellett fogyasztottuk el Kolossal a szokásos melegszendvicsünket sok-sok zöldséggel, előtte pedig bőven volt időnk kipihenni magunkat, köszönhetően az óraátállításnak, bár amúgy sem rángat ki minket az ágyból már napok óta a vekker, a négy napos hétvége pont elég volt egy kis pihenésre, feltöltődésre. Mostanában eléggé feszült vagyok, talán betudható ez annak, hogy már rég nem voltam otthon, Keszthelyen, a reggeli és délutáni tömegközlekedés, a sok ember nagyon zavar, ingerültté tesz és lefáraszt. Dolgoznom kell rajta, hogy ne így legyen, kizárjam a külvilág zavaró tényezőit, de elég nehezen megy, nem tudok burokban élni, pedig legszívesebben fognám magam egy kis időre elköltöznék egy lakatlan szigetre valami jó könyvvel meg a futócipőmmel. Tudom, ez hiú ábránd, valahogy a hétköznapokba kell belecsempészni a nyugalom szigetét, akár úgy, hogy a barátaimmal találkozom, találok időt arra, hogy egyedül is legyek, vagy a babzsákfotelban összekuporodva filmet nézzünk Kolossal. Az élet apró örömeit továbbra is számon tartom, az Instagramon szinte minden ilyen apróságot megörökítek, néha egy-egy fotó talán többet is mond a szavaknál.

via Pinterest