2014. november 11., kedd

telnek-múlnak a napok egyedül.

Üres a lakás, sok ez a két szoba egyedül, már lassan három hete. Igaz, az idő is enyhe, de így november közepén még a fűtést sem tekertem fel. Egymagamnak minek is. Már rámsötétedik, mire hazaérek, a forró zuhany és az ágyban, filmnézés közben elkortyolgatott tea bőven átmelegít. Talán hétvégén már Kolos is melengetni fog, amíg összebújunk. Vagy pusztán a tény, hogy otthon van velem, már feledteti a hideget. Tegnap túlesett a műtéten, a sebész nem vicceskedett azzal, hogy kibelezi, mint ahogy én tettem néha, persze csak szóban.Szegénykém nagyon kis kába volt, a mai látogatásom alkalmával sem várom majd, hogy mélyreható beszélgetést folytassunk, de tegnap a szívem szakadt meg, ahogy halkan, szinte odalehelte nekem, hogy nem 15 volt, hanem 40. Mármint a centiméter.
A kórházat magát továbbra sem sikerült megkedvelnem, annak ellenére sem, hogy munka után minden nap arra vezet első utam, szinte már otthonosan mozgok az útvonalon. Az épület rideg, az ott dolgozók ellenszenvesek, a betegek elviselhetetlenek (bár erről inkább Kolos tudna mesélni). Egyelőre fogalmam sincs, hogy hány napot kell még látogatóként ott töltenem, de remélem hétvégén már a közelébe se kell mennem a kórháznak és Kolossal végre újra birtokunkba vehetjük a kuckót.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése