A cím lehetne az is, hogy Dorka még mindig munkát keres. Vagy: Dorkának most már tényleg kellene egy munkahely. Esetleg: Dorkának már rohadtul elege van ebből az egészből! Nagyon közel voltam hozzá, hogy megkaphassak egy egész jó állást, szinte centimétereken múlott, még némi közbenjárás is volt az érdekemben, de hát a helyi jegyző szeretőjét még én sem tudom leverni. Csak azt nem értem, hogy ilyenkor minek a hacacáré. Három fős "vizsgabizottság", akiknek fogalmuk sincs arról, hogy miről is szól egy állásinterjú, még csak nem is hallottak arról, hogy már egy ideje nem létezik start kártya. Igen, ezt nevezem én komoly felkészültségnek, talán csodálkoznom kellene ezek után, hogy az ilyen és ehhez hasonló még rengeteg (ó, sorolni tudnám!), szánalmas kamuinterjúknak mi lesz a végkifejlete?! Külön kedvencem, amikor a lakhelyemet firtatják. Most őszintén, egy munkaadónak nem édesmindegy, hogy én reggelente honnan járok be dolgozni, majd délután hova megyek haza?! Ha nem Budapesten lakom, akkor körülbelül eláshatom magam, mert ugyebár a költözés, mint olyan nem létező fogalom, pláne egy még családdal sem rendelkező fiatal esetében. Nem azzal van a baj, hogy a munkavállalók nem elég rugalmasak (egy híradóban ilyet mertek állítani nem is olyan régen), hanem hogy a munkaadók nem választanak olyan jelöltet, aki jelenleg nem abban az adott városban él, még ha az illető hajlandó is lenne szedni a sátorfáját és máshol letelepedni. Szóval a legjobb, ha az adott intézmény / cég stb. szomszédságában laksz, de legalábbis egy utcában vele.
Így áll az álláskeresésem pillanatnyilag (szerencsére kisebb melók összejönnek néha), egyszer lehet örülni valaminek, várni, hogy talán valami jó sül ki belőle, aztán jön a hír, hogy nem én kellek, és ez mindig nagy csalódás. És így megy ez egymás után, körbe-körbe, csak bírja az ember, ha tudja.
 |
Jobb életfelfogás nem is lehetne ennél (Danitól tanultam): Engedd el!
|
via Pinterest
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése