Београд.

Múlt hét csütörtökön némi késéssel döcögött ki a vonatunk a Keleti pályaudvarról, hogy végre eljussunk Belgrádba a szerbes csapattal. Az út során nem sok alvás jutott ki nekünk, igaz, sokszor meg is zavarták az álmunkat egy kérdezősködő magyar és egy marcona szerb határőr személyében. Kora reggel sikerült odaérnünk a szerb fővárosba, először meglepődtünk, hogy milyen kicsi is az állomás. Jött értünk az Enikő barátja, Miloš, aki egy darabig elkísért minket a járdaszigetekkel és lámpákkal telezsúfolt városon keresztül, majd már nélküle értünk oda a hostelhez, mely remek helyen, a belvárosban volt. Először szembesülnünk kellett a liften található veszély felirattal, így gyalog kellett megtennünk a negyedik emeletig tartó utat. Miután felértünk a lakásba (a hostel maga egy kétszobás lakás volt) a macska- és férfiszagtól eltekintve egész jó körülmények fogadtak minket, a szobánk már valamivel illatosabb volt, és a fürdőszoba is egész tűrhetően nézett ki. Első utunk egy pékségbe vezetett, ahol mi mással indíthattam volna, mint burekkel és joghurttal, és amit egy templom kerítésénél ülve fogyaszthattam el a többiekkel. Ezután elmentünk a Kalemegdanhoz, vagyis a belgrádi várhoz, ahol réges-régen, még amikor Nándorfehérvár volt a város neve, Hunyadi győzte le a törököket. Sajnos nem maradhattunk sokáig, mert kaptuk a hívást a tanároktól, és mennünk kellett a Belgrádi Egyetemre, ahol végighallgattunk egy előadást, ám a fáradtságtól csak nagyon nehezen tudtuk nyitva tartani a szemünket, nem hogy még meg is értsük, hogy az a hapsi miket beszél szerbül holmi korpuszokról. Miután véget ért az előadás, beültünk egy vendéglőbe, hogy ismét helyi specialitást kóstolhassunk, ezúttal pljeskavica volt terítéken. A kiadós ebéd után még hatalmas városnézést tartottunk, láttunk lebombázott épületeket is, melyek falait csak a szentlélek tartotta, megnéztük a világon a második legnagyobb pravoszláv templomot, melyről ma a szerb órán kiderült, hogy nem felújítják, hanem még mindig csak építik. Estére jól lefáradtunk, úgyhogy a banda fele, köztük én is, inkább az ágyikónkban töltöttük az éjszakát. Másnap délelőtt visszatértünk a Kalemegdanhoz, fotózkodtunk az ágyúkkal, a Száva és a Duna egyesülésével. Bementünk a hadtörténeti múzeumba is, ahol a legérdekesebb a balkáni wc volt, na meg az a motor, amire titkon rácsücsültünk. Este a bohém negyedben söröztünk, miután visszaértünk a szállásra, még mindig bírtuk volna az éjszakázást, ám egy kissé bunkócska szerb fiú kijelentése (Hoću da spavem!) és a hirtelen történő villanyoltást követően lassan nyugovóra tértünk. Az utolsó napon szomorúan vettük észre, hogy bizony zuhog az eső, és nemigen akar elállni. Így hát a vasárnapot kávézókban ücsörgéssel töltöttük, csatlakozott hozzánk a Judita egy szerb barátja, a Nenad is, akivel hol angolul, hol szerbül, aki tudott az németül vagy görögül beszélgettünk. Este indult haza a vonatunk, az utat végigvacogtuk, de én már alig várom, hogy ismét mehessek. Nagyon tetszett a város (igaz, csúnya külvárosi helyeken nem voltunk), a cirill betűket is meg tudtam szokni egy idő után, ám furcsa, hogy mennyire összevisszaság jellemzi a feliratok betűit. Az utcákon szinte csak szerb szót lehetett hallani, az emberek nem gagyi gyorséttermekben kajáltak, hanem jó kis hazai pljeskavicáért és ćevapért álltak sorba. Mind a férfiak, mind a nők hatalmasra nőttek, némelyiküknek rém hülye cipőjük van, a nők még dögmelegben is csizmában járnak, ám ezt leszámítva meglehetősen jólöltözöttek. Angolul szinte alig van kiírva valami, például az itallapokon is többségében cirill betűs szerb szöveg áll, valamint az utcanevek is csak cirill betűkkel vannak feltüntetve. De hát annyi baj legyen, a lényeg, hogy minden klassz volt, és legalább mindenkinek lejött a tanulság, miszerint beszélni, beszélni, beszélni kell szerbül, mert ezek a burekárusok nem tudnak visszaadni.

(Fényképeket lásd a Facebookon.)