az első 21 kilométer.

A versenyeken általában kilométerről kilométere haladok. Ó, túl vagyunk az 5-en, egy szigetkörnyi letudva, jaj, már csak 10 van hátra, ugyan, az csak két szigetkör! Nos, a Keszthelyi Kilométereken ez nem így működött. A hétvégén nem a táblákat néztem, hanem a frissítőpontokat lestem már messziről, nagy örömmel töltött el, ahogy a perzselő aszfalt fölött már homályosan látni véltem a vizespoharakat tartó segítőket. Frissítőállomásról frissítőállomásra haladtam, amikor elhagytam az egyiket, már azon járt az eszem, hogy mikor érünk oda a következőhöz, kibírom-e addig, vagy inkább a derekamra erősített, egy kissé már langyossá vált vizet locsoljam a fejemre. Kutya meleg volt. A pálya hátránya, hogy a 80%-át a tűző napon kellett megtenni, a bicikliút fölé belógó fák árnyékai csak kis időre nyújtottak egy kis hűsítést.

Ilyen kánikulában futottam le életem első félmaratonját, a rajt előtti egy órában még új csapatnéven is kellett törni a fejünket, hiszen végül úgy alakult, hogy nemcsak egyéniben indultam, hanem a Krisztával váltóban is. Így az első köröm után a háromból egy rajtszámtól (a chipet tartalmazó váltós rajtszámtól) megszabadultam, de még így is maradt kettő, kábé a fülemen is rajtszám lógott. Dóra, aki Balázzsal futotta a félmaraton váltót, az első körben majdnem végig segített, a végén picit otthagyott, de addig hősiesen toltuk az óramű pontosságú időnket.

A második körre egyedül maradtam, a váltópont után Kriszta elhúzott, hiszen ő még csak akkor kezdte meg a küzdelmet. A nagy meleg már nagyon megviselt addigra, szerencsére a kastélyparkból kiérve a Lehel utcai lejtő és a lakók által kitett hideg vízzel teli lavórok némileg megkönnyítették a dolgot, de a Lovassy utcán már szükségem volt egy kis segítségre Kolostól, aki pár méteren keresztül tartotta bennem a lelket. Itt kell megemlítenem, hogy csuda profi szurkoló brigád állt össze a kedvemért, Anyuék egy nagyon menő szurkoló táblát is készítettek (a verseny során nem láttam még csak ehhez foghatót sem, szóval le a kalappal), Erzsivel lelkesen lobogtatták nekem hol itt, hol ott, attól függően, hogy épp merre haladtunk.

A kilométereket különösen a vége felé nem figyeltem már, amikor ilyen számok jelentek meg az út szélén, hogy 18-19-20 km, szinte fel sem tudtam fogni. Csak a vízre tudtam gondolni, vizet inni, vizet locsolni a fejemre, a végtagjaimra, még az a fránya Balaton is ott hullámzott, legszívesebben belecsobbantam volna, de tovább kellett futni. Vagy sétálni. Igen, nem szégyellem, bizony belesétáltam. De ilyenkor az út mellett álló szurkolók még jobban biztattak, a 20. kilométernél már azzal, hogy nemsokára ihatom a jól megérdemelt sört, csak az éltessen. Ezután még volt egy nagy emelkedő, az a bizonyos gimis sulikör ominózus emelkedője zárta a versenyt, majd a Fő téren felállított színpadon volt a befutó. Érem a nyakba, víz és péksüti a kézbe, nagy nehezen leültem egy járdaszegélyre (az emlegetett sörért be sem álltam a sorba), majd szépen lassan mindenki összegyűlt, hogy megpihenjünk egyet a gyönyörű várkerti pihenőzónában.

Köszönöm mindenkinek, aki segített, szurkolt, izo italt nyomott a kezembe, kiabált, együtt futott vagy sétált velem! Első félmaratonomat a Papa emlékére futottam, aki úgy gondolom, hogy most is ott állt a Lehel utca sarkán és biztatott. Én legalábbis tudom, hogy ott volt.

Az eredményem pedig 2 óra 13 perc 38 másodperc lett. Elsőre nem rossz.