az én halottaim napja.

Tavaly még nem voltak halottaim. A temetőbe menés november első napján csupán annyiban merült ki, hogy gyertyát gyújtottunk olyanok sírjánál, akiket nem ismertem. Rokonaim voltak, de sosem találkoztunk, vagy csak még nagyon pici voltam, amikor mégis. Huszonnégy évig élni a halál közvetlenebb megtapasztalása nélkül mondhatjuk, hogy szerencsés volt. Igazából elképzelni sem tudom, hogy gyerekfejjel hogyan reagáltam volna egy szerettem elvesztésekor. Nem mondom, hogy most könnyű volt, de talán kicsit másképp szemlélem már a világot, magát az életet és annak velejáróját, a halált. Papám halála a mai napig óriási erővel bír, nem telik el nap anélkül, hogy ne gondolnék rá, ne idézném fel azokat az időket, amikor még itt volt velünk. Bár igazából most is itt van, én legalábbis mindig érzem magam és magunk körül. Nem a temetőben van az urnában, hanem úgy benne a világban. Nem csak akkor érzem a jelenlétét, amikor a sírnál állunk, sőt, talán ott a legkevésbé. Apukám halála ezzel szemben teljesen más érzéseket kelt bennem. Ő már régóta nem volt itt, mondhatnám úgyis, hogy soha nem volt itt. A Papa elvesztése miatt érzett fájdalom mellett valahogy ezt már képtelen voltam kellően feldolgozni. Egy számomra fontos és szeretett ember halála mellett nem tudtam őszintén gyászolni egy olyan embert, aki már régóta nem része az életemnek. Talán idővel másképp érzek majd, évek távlatából máshogyan fogok hozzáállni a dolgokhoz. A ma gyújtott gyertyák ennek ellenére mindenkiért égnek.

via Pinterest